Móricz Zsigmond
GALAMB, RÉCE, MEG A LÚD
Az volt egyszer bajos élet,
Hogy a vizek kiszáradtak,
A folyóból mind kötél lett,
Patakokból csepümadzag,
Fától-fáig, - hegytől-hegyig
Kifesziték egytől-egyig,
S mint száritó kötelekre
Teregették föl ezekre
A tengerek lepedőit,
Tavak, tócsák kis kendőit,
Igy száríták, igy bizony,
A sok vizet a napon.
No, mit tegyen szegény galamb,
Hát még a lúd, meg a réce!
Összefognak, ők nem fognak
Szomjan halni csak azért se,
Elmennek ők világ végre,
Mig inni nem kapnak végre.
Réce, liba, kéz a kézben,
Billeg-ballag az útfélen.
Búgó galamb föntről kutat,
Tavat, folyót, forrást kutat.
Mennek, mennek világ végre.
Hát a galamb igy szól végre.
- Nem hal szomjan, aki jámbor,
Hogyha viz nincs, van bor, van bor?
No, megörül a kacsa:
- Csak a csapra, csak csapra!
A liba is rá vijjong:
- I-i-gyu-unk, i-i-gyunk!
S úton talált hordó bort
Csapolták, mig benne volt.
Addig örülgettenek,
Végre be is csiptenek.
Jókedvüknek nincs határa, -
Ezért van az, hogy ha már ma
Jókedvüknek jöttét látják,
- Amit akkor - azt kiáltják.
